"Anyának lenni jó"

 

Mindig is szerettem írni, és megosztani a gondolataimat, a történeteimet. A Gyöngyöm Minióvoda családi bölcsőde nyitása óta sokféle gyerkőccel találkoztam, számos tapasztalatot szereztem, amiket nem sajnálok megosztani, mert szerintem némelyik nagyon tanulságos, és talán lesznek olyanok, akiket segít a gyermekükkel való jó kapcsolat kialakításában. Őszintén hiszek abban, hogy ez a kapcsolatot már a kezdetektől gondozni kell. Azt azonban leszögezném már az elején, hogy nem vagyok pszichológus, terapeuta vagy fejlesztő, és nincs ilyen irányú végzettségem sem. Egy anya és egy családi bölcsőde szakmai vezetője vagyok, aki sokat olvas és szeret emberekkel beszélgetni, sok helyzetet megtapasztalni, és saját véleményt formálni. Az oldalon található írásaim ezekből fakadnak és nem célom az „okoskodás”, inkább csak gondolatok és belső kérdések ébresztése.

 

 

Csuha-Suskó Szilvia

A Gyöngyöm Minióvoda szakmai vezetője

 


Példakép vagy, ha tetszik, ha nem

 

 

„Szülőnek lenni azt jelenti, hogy az ember egész látható és láthatatlan lényével szüntelenül hat és vizsgázik – ami jó bennünk és tiszta, s ami rossz és koszos: továbbadjuk. Állandó adásban vagyunk, akkor is, ha nem tudjuk. Sőt, főleg akkor! ” Müller Péter

 

Azt gondolom, gyermekeink folyamatosan minket figyelnek. Ez sokszor nem tudatos, egyszerűen csak az együttélés hozadéka. De nemcsak hogy megfigyelik, hogyan eszünk, bánunk az emberekkel, kommunikálunk, tesszük a hétköznapi dolgainkat, de tűpontosan le is utánozzák őket. Nekik mi vagyunk és leszünk mindig a követendő minta – mert ott vagyunk a születésük pillanatától kezdve, két szóval: szülők vagyunk. Ezáltal pedig ők teljesen olyanná válnak, mint amilyenek mi vagyunk, minden egyes jó és rossz tulajdonságunkkal egyetemben. Jogosan tesszük fel a kérdést ilyenkor, és ez most akkor bajt jelent?

 

Véleményem szerint magunkat megváltoztatni nem lehetséges és nem is kell mindent kontrollálni, másként csinálni. Egyrészt hiteltelenné válhatunk a gyermekeink szemében, másrészt szinte lehetetlen hosszú távon más arcot mutatni, mint amilyenek valójában vagyunk. Az egész lényege szerintem inkább az elfogadás. Ha a gyermeked rákiabál a másikra, mert valami nem tetszik neki, egyszerűen fogadd el, hogy ez azért van, mert ha neked is eldurran az agyad, te is ráripakodsz arra, aki éppen a bögyödben van. Mert az a rohadék éppen úgy gondolta, hogy amikor oda kellene érned valahova, beáll a belső sávban a 70-es tábla mellett 50-nel totyogva, miközben a gyerek hátul utazik, te pedig ahogy a nagy könyvben meg van írva, elengeded magad, és kiereszted a gőzt…

 

Hogy mi ezzel a gond? Semmi. Te ilyen vagy. AMIT VISZONT TEHETSZ, hogy ezt mind-mind lekommunikálod! Elmondod ott és akkor a gyerkőcnek, hogy anya bizony nagyon mérges lett és dühében elküldte a másik embert melegebb éghajlatra és ez természetes, mert emberek vagyunk, de tudnia kell, hogy ez nem volt szép dolog. És amikor a gyerkőc is megteszi ezt a másikkal, nem kiabálod le a fejét, hanem eszedbe jut, hogy igenis te is tudsz ilyen lenni a dugó közepén vagy a boltban vagy a bankban, és akkor oda tudsz fordulni hozzá és nyugodt hangon megmondani, hogy „megértem, hogy dühös vagy, de nem szabad másokon levezetni a mérgedet.”

Meg kell tehát próbálnunk olyan példaképpé válni, akik beismeri a hibáit, kommunikál és tanít. El kell fogadnunk, hogy bizony a rossz példák átvételét is kezelnünk kell. Mert a gyerekünk mi vagyunk, és ők is tanítanak minket napról napra.

 


 

Anya, beszélgessünk a halálról

 

Hiszem és vallom, hogy a korosztályának megfelelően mindent el lehet mesélni vagy magyarázni egy gyermeknek. Lehet, hogy olykor nem fogja megérteni és sokáig fogják kérdések foglalkoztatni az adott témával kapcsolatban, de a lényeg, hogy ott és akkor figyeltünk rá, figyelembe vettük azt, hogy valami őt érdekli és a legjobb tudásunk szerint próbáltuk neki elmagyarázni.

 

Nagyon meghatározó például, hogy egy tabu témát hogyan tálalunk egy gyermeknek. Tegyük fel, hogy egy közelálló személy (nagyszülő, barát) meghal, és persze felvetődik bennünk a kérdés: „mit és hogyan mondjunk a gyermeknek”. Meggyőződésem, hogy csakis egy őszinte, nyitott, az adott gyermek életkorát, értelmi szintjét, felfogóképességét figyelembe vett beszélgetés tud a legjobb módja lenni egy ilyen nehéz hír közlésének.

 

Úgy gondolom, a legjobb, ha választunk egy nyugodt pillanatot, amikor tudjuk, hogy gyermekünk ránk fog figyelni, és persze rászánunk egy kis időt, hogy előtte mi is átgondoljuk, mit és hogyan akarunk mondani vagy milyen kérdésekre kell esetleg majd válaszolni. A gyermek tudja, hogy valami történt, mert érzi rajtunk, de azért érdemes mondani is, hogy ez most egy kicsit komolyabb beszélgetés lesz, mint a holnapi teendők átbeszélése. Legyünk türelmesek, ne féljünk a zavarba ejtő kérdésektől, és fel kell készülnünk arra is, hogy a gyermekbe ez még egy ideig benne fog maradni, hiszen ez az élet egy nagyon fontos momentuma, amit sajnos el kell fogadnia.

 

Nem mondhatom, hogy könnyű, azt viszont személyes tapasztalatból tudom, hogy egy ilyen beszélgetés a gyermek számára több szempontból is előnyösebb, mint a titkolózás, hazugság vagy félrevezetés. Nem az a lényeg, hogy mit mondunk, mert az a mi valóságunk, a mi hitünk, a mi szemszögünk, hanem hogy megtiszteljük a gyermeket azzal, hogy beavatjuk a körülötte zajló eseményekbe. Szerintem fontos, hogy minden mondatba foglaljuk bele, hogy „szerintem”, „én úgy gondolom”. Adjuk meg az esélyt, hogy gyermekünknek legyen saját véleménye, alakítsa ki ő a saját hitét. Persze felmerülhet bennünk a kérdés, vajon akarok én a gyerekemre ekkora terhet rakni? De kérdezzük meg ilyenkor magunktól azt is: miből is gondolom, hogy ez számára nagy teher? Mert számomra az? És ha én esetleg természetesen mesélek neki az élet elmúlásáról, vajon fel tudja-e ezt dolgozni, tud-e neki egy biztos érzelmi alapot adni, amire később is támaszkodhat? Hogy boldogabb lesz-e attól, hogy elmondom neki, hogy bizony néha előfordul, hogy véget ér egy-egy élet, és ezért szomorúak vagyunk, de ugyanakkor hálásak is lehetünk, mert ismerhettük azt a valakit, hogy szerethettük és ő viszont szeretett minket?

 

A saját gyermekedet csak te ismered igazán! Csak te tudsz vele úgy beszélgetni, hogy eljusson hozzá az üzeneted! Mindenképpen bátorítalak, hogy a nehéz témákról (pl. halál, szex, drog, alkohol, internet veszélyei stb.) is beszélgessetek és örülj annak, ha a gyermeked tőled kérdezz és nálad keresi a válaszokat. Mert ugyan a világ is meg tudja neki válaszolni ezeket, de a saját bőrén megtapasztalt élmények egy megerősített önbizalommal, és lelki háttérrel sokkal erősebbé és magabiztosabbá teszik őt.

 

 


 

Legyen bizalmad a gyermeked iránt

 

Amikor a gyermek a világra jön, tiszta lappal indul. Semmit sem tud semmiről, mindent (!) nekünk kell megmutatnunk és ezt sajnos hajlamosak vagyunk elfelejteni. Hiszen képzeljük csak el azt a helyzetet, ha egy nap úgy ébrednénk fel reggel, hogy elfelejtettünk mindent, amit addig tudtunk, a világ ismeretlen lenne számunkra. Mindent, de tényleg mindent újra kellene tanulni – az evést, az ivást, a járást, a beszédet, de még az alvást is. És azt sem tudnánk, mit jelentenek azok az érzések, hogy bizalommal lenni, hinni valamiben, remélni valamit.

 

Egy újszülött gyermek nem tudja, mit jelent a bizalom. Nekünk kell megtanítanunk rá, minden egyes mozdulatunkkal a születése pillanatától fogva. Hogy felvesszük, ha sír, hogy megetetjük, ha éhes, hogy már a kezdetektől megtartjuk, amit megígérünk, és nem csak a büntetéseket.

 

Véleményem szerint a gyermeknevelés nagyon lényeges pontja a kölcsönös bizalom kiépítése. A gyermek is megérdemli a bizalmunkat. Nem könnyű feladat, főleg amikor pontosan látjuk, hogy a hozott döntésnek mik lesznek a következményei. De gondoljunk csak arra, hogy amikor mi hozunk egy döntést, és nekünk akarják mások megmondani, hogy az miért is lesz kudarc, azt mi sem szeretjük, ugye? A gyermek is pontosan így érez. Meg kell adni az esélyt a saját tapasztalat megszerzésére. De persze ott vagyunk vele, fogjuk a kezét, támogatjuk, és amikor elesik, bajba kerül, akkor segítnünk, hogy tudja, érezze, nincs egyedül, felfedezheti a világot az általunk nyújtotta biztonságban.

 

Így válhat a gyermekünk kiegyensúlyozott, nyugodt és magabiztos felnőtté, mert bízni fog a saját döntéseiben, és egyedül is meg meri hozni őket. Ha pedig szüksége van a segítségünkre, kérdezni fog, mert tudja, bízunk és hiszünk benne, és történjék bármi, nem fogjuk elítélni, ott leszünk vele mindvégig.

Legyünk mi a biztos pont, aki mindig jelen van, de megadja a szabadságot, a döntési lehetőséget a tanulásra, fejlődésre, a világ megismerésére.